Veszteség.
Egy szó, amitől a legtöbben félünk.
Pedig valójában mindannyiunk életének része – néha halkan oson be, máskor mindent elsöprő erővel érkezik.
Lehet egy munkahely elvesztése, egy kapcsolat vége, vagy akár valakié, akit szerettünk.
A közös bennük az, hogy mind elvisznek tőlünk valamit, amit addig biztosnak hittünk.És ilyenkor megáll minden. Legalábbis egy időre.
Mert először sokszor fel sem fogjuk, hogy megtörtént.
Mintha álmodnánk.
Mintha egy filmet néznénk, ahol valaki mással történik mindez.
Próbáljuk értelmezni, de még nem tudjuk valóságként kezelni.
A testünk érzi, hogy baj van, de a tudatunk még védekezik.
És ez így természetes.
A veszteség első időszaka gyakran olyan, mintha kihúznák a talajt a lábunk alól.
Nem tudjuk, hogyan tovább, kibe kapaszkodjunk, és mihez mérjük magunkat most, hogy az addigi kapaszkodók eltűntek.De az üresség nem csak fájdalom.
Az üresség egy tér is – amit újra megtölthetünk.
Egy tér, ahol találkozhatunk önmagunkkal, akit talán régóta elnyomott a mindennapok zaja.
A veszteség mindig átalakít.
Nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag és lélektanilag is.
Megváltozik a környezetünk, a mindennapi rutinunk, az életünk ritmusa.
Van, hogy teljesen új valóságba kerülünk –
és ezzel együtt lassan átalakul az identitásunk is.A kérdés már nem az, hogy „mi történt velünk”,
hanem az, hogy kik leszünk most, hogy mindez megtörtént.
Mert minden veszteség valahol az énképünk egy darabját is elviszi – és helyet csinál annak, ami újraépülhet.
Sokan próbálják gyorsan „túllenni magukat” a veszteségen.
Új munka, új kapcsolat, új cél – csak ne kelljen érezni azt az űrt.
Pedig a gyász nem valami, amit le kell zárni – sokkal inkább valami, amit át kell élni.Az ontológiai coaching szemszögéből a gyász nem csupán érzelem, hanem átalakulás.
Egy olyan folyamat, ahol újra definiáljuk, kik vagyunk most, hogy az élet megváltozott körülöttünk.
Mert minden veszteség mélyén ott a kérdés:
Ki vagyok én most, hogy már nem vagyok az, aki voltam?
Amikor gyászolunk, gyakran nem azt látjuk, milyen szép volt,
nem ünnepeljük a közös sikereket, a boldog éveket, vagy valaki csodálatos életét.
Nem az emlékekért sírunk – hanem önmagunkért.
Azt a verziónkat gyászoljuk, aki abban az időszakban élt.
Aki ott biztonságban volt, aki tartozott valahová.
Aki az adott kapcsolatban, munkában, helyzetben „valaki” volt.
És most ezt a valakit újra fel kell építenünk.
A veszteség után nem ugyanoda térünk vissza.
Nem lehet „úgy folytatni, mint régen”. De lehet másképp folytatni – és ez a legfontosabb felismerés.
A fájdalommal együtt megszülethet valami új:
egy mélyebb önismeret, egy tisztább értékrend, egy új kapcsolat önmagunkkal.Ahogy leválik rólunk a régi szerep, a régi biztonság, a régi világ, helyet kap az új.
Ez a belső átrendeződés az, ahol a coaching segíteni tud:
nem siettetni, nem bagatellizálni, hanem teret tartani.
Hogy biztonságban nézhess szembe azzal, ami volt – és bátran lépj bele abba, ami lesz.
A veszteség magányos tud lenni. De nem kell egyedül cipelni.
A coaching folyamatban van időd megérkezni, megállni, kimondani, ami fáj – és közben újra kapcsolódni az élethez.
Mert a veszteség nem a történet vége.
Csak egy új fejezet kezdete.
Ha most épp veszteségen mész keresztül, engedd meg magadnak a gyógyulás idejét. És ha szeretnéd, hogy valaki kísérjen ezen az úton, szeretettel várlak egy coaching folyamatra.
Fontos: ha úgy érzed, a veszteség túl nagy terhet jelent, tartósan mély szomorúságot, alvászavart vagy motivációvesztést tapasztalsz, érdemes gyászterapeutához vagy pszichológushoz fordulnod. A coaching nem helyettesíti a terápiát – egészséges mentális állapotú embereket segít abban, hogy a változások közepette is megtalálják a belső stabilitásukat és új irányukat.