Amikor visszamész, de már valahogy nem ugyanaz...
Sokszor azt hisszük, a szakítás akkor ér véget, amikor kimondjuk: „kész, ennyi volt.” Pedig a gyász itt még csak elkezdődik. A klasszikus gyászfolyamat részei – tagadás, düh, alkudozás, szomorúság, elfogadás – szinte egy az egyben megjelennek egy párkapcsolat lezárásánál is. De van egy pont, amiről kevesen beszélnek: a második gyász.
A szakítás egyik legnehezebb szakasza az, amikor rájövünk: „Hiányzik.” „Mi lenne, ha még egy esélyt adnánk?” „Nem akarom, hogy így érjen véget.” „Biztos tanult belőle, biztos én is hiányzom neki...”
Sokan ilyenkor visszamennek... nem feltétlen kell ehhez egy igazi kapcsolati újrakezdés, van, hogy elég egy üzenetváltás, egy beszélgetés, egy randi...
És ez nem minden esetben rossz döntés. Természetesen bántalmazó, manipuláló, mérgező kapcsolatokban ez nem opció! Ott a „menj tovább” az egyetlen biztonságos irány!
De egészséges keretek között, amikor két ember megpróbál még egyszer kapcsolódni, akkor néha épp ez a visszatérés adja meg azt a lezárást, ami korábban elmaradt. Mert vannak dolgok, amiket csak az emberi szív ért meg! Ne menjünk tovább izomból, csak azért, hogy erősnek látszódjunk, vagy időt spóroljunk, vagy, hogy tudatosak lehessünk! Az igazi erő néha pont az, hogy merünk még egyszer jelen lenni. És közben kiderülhet valami egészen váratlan: Már nem vagy ugyanaz az ember, mint aki elment...
Már nem köt le ugyanaz a beszélgetés, már nem elég ugyanaz a gesztus, már nem ugyanolyan a csók, már lehullottak az álarcok, láthatóak a viselkedésminták, kiszámíthatóak a reakciók... az eddigi különleges, "egymásnak teremtetett" kapcsolódásból valahogy eltűnik az "isteni" és szimplán megmarad csak a két ember...
Sokan ebben a visszatérésben jönnek rá arra, amit kívülről senki sem láthatott: az a csoda, ami egyszer megemelte a kapcsolatot, már nem ugyanaz, a hit és a biztonság elfogyott, a szív már nem úgy dobog...
Ez nem haraggal történik. Nem drámával. Nem könyörgéssel. Hanem egészen csendben.
A legfájdalmasabb felismerés: nem azért van vége, mert ő elment, vagy olyan, amilyen etc. … hanem mert te nem érzed már azt, ami miatt ezelőtt maradtál...
Ez az a pont, amiről azt hitted, sosem jön el. Mert bár érezted, hogy a végét járod, és nem bírod tovább, akkor még veszekedtél, küzdöttél, próbáltál kapaszkodni. De ma már… elillant belőled az érzés. És itt történik meg valójában a szakítás!
Paradox módon: a másik fél most veszített el igazán, nem pedig akkor, amikor elmentél. Ez nem bosszú. Nem büszkeség. Már nem is önvédelem. Ez egyszerűen az igazság, ami Neked is borzalmasan fáj...mert egy gyönyörű és ritka dolgot vesztettél el Te is ezzel...
A kapcsolat vége ilyenkor általában nem drámai. Ez az a vég, amikor belül elfogynak a kapaszkodók: már nem akarsz bizonyítani, nem vársz üzenetet, nem próbálsz más, több, jobb lenni, nem keresed a régi érzést, már nem tervezel előre, nem ábrándozol közös pillanatokról...
És ekkor jön az a csendes, méltóságteljes lezárás, amitől végre szabad leszel: A bűntudat nélküliség szabadsága. A „mindent megtettem” szabadsága. A „nem rajtam múlt” szabadsága.
Az emberek sokszor úgy gondolják: „Erős leszek, és megyek tovább.” De a lezáratlan mondatok, a kimondatlan érzések, a be nem fejezett történetek néha visszarántanak. Ez nem gyengeség. Ez emberi. És néha pont a visszalépés az, ami lezár.
Nem azért, hogy újrakezdjük… hanem hogy tiszta szívvel befejezhessük. Mert van, hogy csak akkor engedjük el valakit igazán, amikor látjuk, hogy hiába vagyunk újra együtt, az a régi „mi” már nem létezik. A régi Én már nem létezik...
Az első gyász szól arról, hogy elveszítesz valakit. A második arról, hogy elveszítesz egy érzést. Ez már nem a drámai, sírós, széttört szívű búcsú. Ez a csendes elvirágzás, amikor rájössz, hogy ami egyszer szép volt, most békében elengedhető.
Nem mindig az a megoldás, hogy erőből továbbsétálsz. És nem mindig hiba visszamenni. Néha pont az ad lezárást, hogy még egyszer kimondhatsz mindent, amit eddig magadban tartottál. Mert van, amikor a „második esély” nem újrakezdés, hanem elengedés méltósággal, ahol visszakapod önmagad. A gyász így válik átjáróvá: a szabadság, a béke, egy új, tiszta, magasabb minőségű fejezet felé.
A szakítás nem csak érzelmi élmény – identitásváltás: Egy korszak lezárása, és egy új éned születése. Coachként nem az a cél, hogy „eltereljelek” róla, vagy gyorsítsuk a gyászt! Az a cél, hogy átmenj rajta – önazonosan, bűntudat nélkül. Pár példa, miben tudlak kísérni:
Nem nyomást tesz. Nem sietteti a gyászt. Nem mondja azt, hogy „felejtsd el, majd lesz más”.
A coaching teret ad: érezni, kimondani, megérteni, lezárni, és továbblépni úgy, hogy közben nem töröd össze magadat. A gyógyulás akkor történik meg, amikor születik egy elfogadható érzelmezés az érzéseidről, a döntéseidről, és a történetedről összességében.