Mostanában sokat foglalkoztam a változással, a gyásszal, és azzal, hogyan dolgozzuk fel a veszteségeinket... Ahogy ezekben a témákban mélyebbre mentem, egyre gyakrabban kötöttem ki ugyanott: a kapcsolatoknál.

És, ha kapcsolatok... valahogy nemtől és kortól függetlenül, újra és újra előkerült egy téma az ügyfeleimmel: az elkerülő, "csiki-csuki", "húzd meg, ereszd el" hullámzó kapcsolódási minták.

Azok a dinamikák, amikor két ember között ott az érzelem, de az egyikük idegrendszere egyszerre vágyik a közelségre és menekül előle. Ez a bejegyzés most erről szól...

Egy jelenségről, amivel ma már szinte mindenki találkozik — akár saját magában, akár a párjában, akár egy barát történetében.

A modern kapcsolatok egyik legösszetettebb dinamikája az, amikor valaki egyszerre akar közel lenni – és távol maradni. Megnyílik, majd elzárkózik. Rajong, majd rideg. Majd újra visszajön, és végül megint csak eltűnik. Ez az ambivalens–elkerülő (avoidant) kötődési minta, a klasszikus push–pull, vagy ahogy sokan nevezik: csiki-csuki szerelem.

És igen: ebben a mintában teljesen tipikus jelenség az is, amikor valaki egyik nap azt mondja:„Még az univerzum is egymásnak teremtett minket.” Majd másnap közli:„Nincs is olyan, hogy valakit neked szánt az ég.” 

Ez nem manipuláció ilyenkor, hanem pont a kötődési minta lényege: két külön idegrendszeri állapot között ugrál.

Hogyan alakul ki ez a kötődési dinamika?

Bár a kötődési stílus alapjai gyerekkorban rakódnak le, a kutatások egyértelműek: 
Az ambivalens–elkerülő kötődési minta felnőttkorban is kialakulhat, sérülhet vagy ideiglenesen megváltozhat.

Három fő út vezet ide:

1. Gyermekkori minták – a „kód”, ahonnan indulunk

Ha egy gyerek azt tanulja meg, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, tehát hol szeretve van, hol kevésbé érzi így, akkor felnőttként is így reagál: kapaszkodom → félek → visszalépek.

2. Felnőttkori traumák, szakítások, válás

Bizony egy válás, megcsalás, vagy egy érzelmileg instabil, bántalmazó kapcsolat is kialakíthatja az avoidant–ambivalens mintázatot.Ez ilyenkor egyfajta túlélési stratégia.

3. A kapcsolat dinamikája maga tanít rá

Ha valaki hosszú ideig él bizonytalan, hullámzó kapcsolódásban, akkor az idegrendszere megtanulja: a közelség = veszély.

Hogyan jelenik meg ez a mindennapokban?

Az ambivalens–elkerülő dinamika egyik leglátványosabb tünete:

A személy két érzelmi üzemmód között vált.

1) Vágyakozó üzemmód – amikor közel enged

• átéli az intimitást,
• biztonságban érzi magát,
• hisz bennetek,
• átéli a különlegességet.

Ilyenkor őszintén mondja: „Az univerzum egymásnak teremtett minket.” Ilyenkor mer tervezni, álmodozni, jövőképről beszélni. 

2) Védekező üzemmód – amikor megijed a közelségtől

Ilyenkor aktiválódik a félelem:  „Mi van, ha sérülök?  Mi van, ha elveszítem a kontrollt? Mi van, ha elvesztem a szabadságom? Mi van akkor, ha igazából nem fér bele az önképembe, hogy újra komoly kapcsolatban éljek?!”... sorolhatnánk... 

És megérkezik a védekezés:  „Nincs olyan, hogy sorsszerű.” „Nem kell ezt túlgondolni.” etc... tehát ilyenkor visszahúzódik, nem kapcsolódik, nem tervez, nem beszél érzelmekről, nem nyílik meg.

Fontos kiemelni, hogy ilyenkor nem az érzései ingadoznak, hanem az idegrendszere.

Mit jelent ez rólad? Semmit. Nem te váltod ki. Nem a te értéked hullámzik.

Mit jelent ez róla? Azt, hogy nem tud stabilan megtartani ekkora közelséget.

Mit tehetsz te?

1. Értsd meg: ez nem rólad szól
2. Figyeld meg, benned mit aktivál
3. Tarts határt (ez önvédelem, nem büntetés)
4. Nézd meg, kompatibilis-e a ritmusotok
5. Válaszd magad

Gyakran felmerülő kérdések és általánosított válaszok rájuk

Ilyen témában szinte kivétel nélkül az alábbi gondolatokat szokták bedobni az ügyfelek coaching során, így gondoltam, talán segíthetek ezzel annak az olvasónak is, aki nem jön el hozzám...

1. Mi lenne, ha több szeretetet adnék?
   → Nem szeretethiányos, hanem intimitástolerancia-hiányos. Csak menekülne, nem tudna mit kezdeni vele...
2. Mi lenne, ha jobb lennék?
   → Ha te jobb leszel, ő ugyanaz marad. Nem Te nem vagy elég jó, lehetsz "tökéletes" is, akkor sem fog változni. Már eleve elég jó voltál, hisz "összejött Veled", és az is vagy, hisz mindig vissza is jön...
3. Mi lenne, ha szépen elmondanám, hogy ez fáj?
   → Megérti, de nem bír el többet a közelségből. Max bűntudata lesz tőle, lehet próbál enyhíteni valahogyan, de nem fog tudni valóban megváltozni.
4. Mi lenne, ha féltékennyé tenném?
   → Az avoidant nem közeledik a féltékenységtől, inkább tovább távolodik.
5. De ha visszajön, akkor fontos vagyok neki, igaz?
   → Fontos vagy, vagy legalábbis "hasznos"...de egyszerűen képtelen megtartani.
6. Mi lenne, ha megvárnám, míg megnyílik? Ha türelmes, elfogadó lennék?
   → A várakozás nem gyógyítja a mintát, az komoly be/felismerés és munka nélkül, stabil marad. 
7. Mi lenne, ha én is visszavonulnék?
   → Nem közeledést vált ki, hanem megkönnyebbülést, hogy ez Neked is működik...
8. Mi lenne, ha én változnék érte? Ha nem is igényelném, hogy stabilan velem legyen..?
   → Ha össze kell zsugorodnod, az nem kapcsolat, hanem önfeladás, ami se nem egészséges, se nem fentartható. 

Hogyan tud segíteni egy coach egy ambivalens–elkerülő dinamika esetén? És mikor kell már pszichológus?

• Ha te vagy az, aki egy ambivalens–elkerülő kapcsolat kettősségét viseli:

Az első és legfontosabb: a megoldás biztosan nem a fentebb felsorolt “ötletekben” van. Nem kell jobban szeretned, többet bizonyítanod, türelmesebbnek lenned, versenyezned vagy “még jobbá” válnod. Ez a dinamika nem rólad szól. Nem a te értékedet tükrözi. Nem te váltottad ki. És nem te fogod megoldani sem. 

Viszont — és ez a legnehezebb rész — az ilyen hullámzó kapcsolatok akkor is képesek tönkretenni egy teljesen egészséges, stabil, önbizalommal teli embert, ha semmi köze nincs a kötődési problémához:

• romolhat az önértékelés,
• széthullhat a fókusz,
• csökkenhet az életkedv,
• érzelmi ingázás miatt felszaladhat pár kiló,
• a munkahelyi teljesítmény bezuhanhat,
• a barátoktól elhidegülhetsz, mert szégyelled, milyen helyzetben ragadtál,
• és lassan elhalványulhatsz...

Egy coach ebben a helyzetben nem a másik oldalt próbálja “megjavítani” (indirekt módon nem is tudná), hanem abban segít:

• hogy tudatosítsd: ez nem a te hibád,
• hogy visszakapd a saját önértékelésed alapját,
• hogy meglásd, miért ragadtál bele,
• hogy újra erőt, ritmust, határokat építs,
• és hogy megértsd: amíg a másik fél nem vállalja be az önmunkát, addig ez a dinamika nem változik meg.

A coaching itt arról szól, hogy visszatalálj a régi fényedhez – és tovább menj, újra felépítve azt, aki valójában vagy.

És mi van akkor, ha magadra ismertél mint elkerülő?

Ez sem szégyen. Ez egy tanult védekezési minta. Nem hiba, nem hidegség, nem érzéketlenség. 

Egy coach segíthet:

• felismerni, miért félelmetes számodra a közelség,
• megérteni, hogyan hat ez a környezetedre és a párkapcsolataidra,
• megtanulni szabályozni a belső feszültséget,
• fokozatosan új, biztonságosabb mintákat kialakítani,
• és megélni a kötődést úgy, hogy közben nem érzed a szabadságod vagy identitásod elvesztését.

A coaching itt készségfejlesztésről, önismeretről, mintaváltásról szól — nem kényszerű terápiáról.

De akkor kell-e ehhez pszichológus? 

Röviden: attól függ, melyik oldalon állsz, és milyen mély a gyökere.

• Ha te vagy az "elszenvedő fél": Többnyire nem pszichológusra van szükséged, hanem coachra. Ez kapcsolati működés, nem mentális zavar. Pszichológus csak akkor kell, ha trauma jött elő, pánikrohamok, depresszió, függőség, vagy pl. önbántó viselkedés.
• Ha te vagy elkerülő és valami komoly gyerrekkori trauma áll a háttérben, akkor pszichológus javasolt. Azonban, a legtöbb elkerülő embernél nem trauma van a háttérben, hanem: válás, identitáskonfliktus, rossz előző kapcsolat, félelem az elköteleződéstől. Ezek mind megfelelnek coachingra.

Ez a fajta kapcsolati dinamika csak akkor tud igazán változni, amikor mindkét fél felvállalja a maga felelősségét, és mindketten dolgoznak a saját oldalukkal. Egyedül, elszenvedőként nem lehet mintát váltani!