Ez nem egy politikai írás, hanem egy kísérlet arra, hogy emberi működés szempontjából jobban megértsük egymást és talán egy kicsit könnyebben tudjunk együtt létezni, akkor is, ha nem értünk egyet.
Az elmúlt időszak egyik leggyakoribb mondata így hangzik: “Egyszerűen nem lehet velük beszélni.” Sokan tapasztalják, hogy pl. bizonyos politikai nézetek mentén mintha teljesen megszűnne a párbeszéd lehetősége. Mintha a másik fél nem hallaná meg az érveket, nem reagálna a tényekre, és minden próbálkozás óriási érzelmeket vált ki vagy csak még nagyobb elutasítást szül. Ilyenkor könnyű legyinteni, és azt mondani: nem akarja látni, vagy nem képes rá. De ha egy kicsit mélyebbre nézünk, egy egészen más, sokkal emberibb kép rajzolódik ki.
Ha valaki hosszú éveken át következetesen támogat valamit, az idővel már nem csak vélemény. Identitássá válik. Amikor ezt megkérdőjelezik, az nem vita, hanem személyes támadásként hat.
Amikor az, amit hiszünk, és amit látunk, ütközik, feszültség keletkezik.Az ember ilyenkor nem feltétlen az igazságot választja, hanem azt ami kevésbé fáj. Ezért jelenik meg az elutasítás, a relativizálás (torzítás, lekicsinylés etc) vagy akár a verbális támadás.
A legmélyebb réteg sokszor nem a politika, hanem ez: Mi van, ha eddig rosszul láttam a világot? Mi van, ha rosszul hoztam döntéseket? Ez már nem véleménykérdés, hanem egy belső stabilitás, önbizalom megingása és az idegrendszer erre nem nyitással reagál, hanem védekezéssel.
Az ember alapvetően tartozni akar valahova. Egy idő után nem információk ütköznek, hanem csoportok: mi és ők. És innen már nem a tények számítanak, hanem a lojalitás.
Mindannyian hajlamosak vagyunk azt olvasni és elhinni, ami megerősít minket. Idővel ez egy zárt világot hoz létre, ahol minden logikusnak tűnik – belülről. Érdemes ezért több forrásból tájékozódni és folyamatosan mérlegelni mivel azonosulunk.
Kívülről mindez makacsságnak tűnhet. Belülről viszont gyakran félelem, bizonytalanság, vagy a kontroll elvesztésétől való szorongás áll mögötte.
Lehet, hogy nem az a valódi kérdés, hogy ki mit gondol a világról, hanem az, hogy mennyire érzi biztonságosnak megkérdőjelezni azt, amiben eddig hitt. Mert ez már nem politika, hanem emberi működés.
Fontos látni, hogy mindez nem csak politikai preferenciákról szól. Ugyanezek a működések jelen vannak az életünk számtalan más területén is.
Folyamatosan változó világban élünk, ahol új helyzetek, új gondolkodásmódok és új lehetőségek jelennek meg, melyek mentén óhatatlanul elavulnak régi mintáink, megszokott eszközeink, sőt, néha a legmélyebb hitrendszereink is.
A kérdés nem az, hogy ez megtörténik-e, hanem az, hogy hogyan reagálunk rá. Ha megértjük a saját működésünket – a védekezést, az ellenállást, a kontroll iránti igényt –, akkor nemcsak másokhoz tudunk nagyobb empátiával fordulni, hanem saját magunkban is könnyebben teret adhatunk a változásnak.
És talán épp ez a kulcs:
nem az, hogy mindig igazunk legyen, hanem az, hogy elég biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy időnként újragondoljuk azt, amiben eddig hittünk.
Ebben is segíthet a coaching.